LEvi: Hétvégi valóság
Jó jó jó itt van, már írom nyugi! A sokminden amiről kéne kimosódik az ember fejéből. Na meg persze mire megnyitott a Word el is hagytak a gondolatok. Pók mászik a falon. Most meg lefagyott. Mármint nem a pók. Szőhetne hálót a gondolataimnak, hogy összefogdossa őket. Bottyán Prime segíts! Hát így van ez ha egy hónapig csak halmozódnak a fantasztikus élmények. Olyankor melankólikusan indul a dolog. Még mindig semmi. Arra gondolok mikről is lenne szó. Vagyis kéne lennie. Számba veszem. Kiköpöm. Szobámban a szúnyogtetemek V és B betűt formáznak. Fura. Vajon mit üzennek? Az agyam a témákon forog. Leesik. Eszembe jutnak a hétvégék! Ó micsoda szenvedés! izzadok. Fogok egy törölközőt, letörlöm magam. Húsosszendvics, jut eszembe. Kié? Kinek a szendvicse? Kinek a húsa? Bojleré talán? Valahogy el kéne indulni. Bojler. Őt mindenképp. De hogyan? A szendvics unalmas hasonlat. Kong üresen a fejem. Sötét univerzum, benne kósza képek éles szavak lebegnek. Egy színes sárgás folt átfut a balról. Vajon mi az? Zoomoljak-e? nem. Az energia. Felesleges. baloldalt Bojler. Bojler és a története. Meg Bél is. Neki is van. Középről közelít Hód és jobbról az álnokok verme. Aki másnak Vermest ás maga esik bele. Gondolok rá és közben Krepi jut az eszembe. Szerencsétlen fiú. Ez az! Most valami elindúlt. Az üresség káoszából hirtelen kinyúlt egy fénykar/d és megindult. Elindult velem a folyamat. Még itt ül az álmom a fejemben. Próbálom kirázni. Zsarnok egyetem, fagyott krémtúrók, futás. Most már nyugodj meg! Mindjárt vége. Lassan az egésznek de a hőség majd tovább tart. Hív a velencei-tó vize. Biztos selymes és finom. Hűsít, innom sem kell. Krepi. Mi? Ki. Igen. Az első láncszem. Aki jön, marad. Is. Egyedül. Nem baj. Majd ne add fel! Tegnap szépen ment. Nem kell ide. Itt vagyunk mi. Inkább tanulj és tanuljon mindenki. Bél szerint a gazdagság felesleges. Szerintem nem. Ha megtanulod. Már tudnánk mi mire használnánk, hogy segítsünk. Egy az értelme: a segítség. A VK. VK igen. Túl komoly. Nem érdemes, nem szabad. Sírás lesz a vége. Nem kell senkinek sem. Vagy írjam le egyértelműen? Vagy majd bele tudják képzelni? Átlátnak rajta? Hisz annyiszor mondjuk. Minek tovább? Minek szakadjon az ajkunk az ólomba fullt fülekért ha a fej ami mögötte van olyan konok és fa? Minek ássuk magunkat folyton körmünkkel a követ kaparva ami csak fájdalmat és keserűséget okoz? Még aki a kő alá szorult annak is. Felfelé törne hisz azért van ott! Mert innen jött, hogy segítsen, de összenyomják, megölik álmát és vágyait. Munkája az ördögé, mi haszna a földön? mi haszna bármelyikünkének? Csukjuk szemünk és ne lássunk? Alkalmazkodni. Az evolúció aduásza kikerülhetetlen? Egy élet mindössze ötven év és ami elmúlt már ott is van. Érdemes küzdeni? Érdemes az éveket az ördögnek adni miközben más tiramisu eszeget? Visszafolytom. Nem! Nem szabad! Nem törhet elő! Nem jöhet ki, nem adhatok ujra okot rá, nem! Fölösleges bánat szorul a szívem, hát mit tegyek? Mi az ami a jó válasz. Itt a madaram. Mosolygok belül. Talán válasz a kérdésre? Nem hiszek bennük, de jó. Csipog be az ablakon. Vagy inkább vinnyog. Ő boldog. Nincs tiramisu. Talán nekünk sem kéne? De hol a határ? mi az ahonnan nem fizethetünk? és hol a pénz határa és hol a jókedvé? Kárpótol minket egy maranelloi ló, ha most megfutamodunk és nem harcolunk többé? Vajon megtaláljuk e azt amit ugyanennyire szeretünk és nem jár sokszor kínok kínjával? Eltűnik a mondat, újra az üresség. De már nem bárgyún csönd és tanácstalanság. Már sokkal rosszabb. Krepi és az ő lánca ezt húzta magával. Az elkeseredettséget, de állj csak! Fájdalom, kell, kell a fájás? A másik oldal. Szolnok. Boldi és Tóth. A két ellenkező irány. Jé. Csak most látom. Megérte? Meg. De lehetett volna könnyebb. És most? Most minden más. Kevesen vannak. Így is kell-e? itt állok középen és nem tudom. hiába vetném bele én is magam eljön szaturnusz és a nap napja és újra nem tudom. Vajon a ló vagy az érem? Vajon a ló oldalán jobbak e az emlékek, lesz e jobban mit mesélni? Van aki azt választotta. És aki nem? Vegyünk valakit. Azaz bárkit aki majdnem, de mégsem hun. Lehet biztos? Lehet nyugodt? Tudhatja, hogy mit kell adnia? Nem inkább ülhet bizonytalanságában és azon rágódhat, hogy vajon januárban hány repülő jegyet vettek? És a végén csak azt kéri „bárcsak ne csaptatok volna be! Elmondtátok volna, hogy hova mehetek! Bárcsak nem hitettetek volna el velem hazugságokat! Az sem számít, hogy más megérdemli-e, csak tudtam volna! Tudtam volna, hogy őt szeretitek, tudtam volna, hogy nem győzedelmeskedhetek, hisz más pályákon erősebb a tolószél. És csináltam volna! Ez az amit nem értetek, hogy csinálom mert szeretem! Mert engem az élmény a barátok és az érzés vonz és nem a tiramisu! Én meg akarom mutatni én be akarom bizonyítani én évekig készülök rá de ti.. ti nektek ez nem jelent semmit. Ültök a motorban, sör az asztalon. Hatalom! Tiramisu! De miről is tehetünk mi? Mi az amivel megérdemeljük a 30perc várakozást a tűző napon, a kizárást, azt, hogy akit megvertünk kap egy ajándék esélyt – mert miért ne? – a 30seccel gyorsabb előfutamot, hogy májusban is küzdünk pedig már januárban nem kéne és ezek eredőjeként a bizonytalanságot, az állandó félelmet attól, hogy a munkánkat végül valaki sörrel a kezében tiramisut nyammogva hullámot vetve a betonfalra egy szóval semmissé tegye. Vajon ő nem dolgozott soha sem? Sohasem akart valamit? Vajon azt hiszi nekünk ez kötelező? Vajon valaki azt mondta neki, hogy mi vagyunk ő érte? És ezeknek ellenére mi csináljuk és nem hátrálunk meg. Mert megértjük, hogy most vagy soha, hogy nincs második élet nincs második esély! Ezzel leszünk erősebbek ez az ami felvértez az életre, még ha sírva is hagyjuk majd el a lapátunkat pár év múlva. Mert itt megtanultuk. Tudjuk milyenek nem akarunk lenni. Tudjuk mi az amit nem akarunk elkövetni. Mert hiába a hatalom magányos bugyra! Mert mi nem magunkat szeretjük, hanem az evezést” de vajon mindenki ezt mondja-e? vajon nem lesz-e egyszer mindenkinek elege? Hogy küzd és hajt és hatalmasok markában találja magát Szivatásföldjén?
És most felkelek az asztaltól és indulok. Lemegyek és csinálom mindaddig, amíg el nem tudom dönteni, vagy amíg meg nem halok. Mert csak most csinálhatom! Nem kell a ló. Nekem a lapát kell. Az kell, ami lent vár! A Duna mellett a hangáraknál. És már van is belőle. És ezt nem veheti el senki! Még az sem aki kalocsáról jött, még az sem akinek két A8 áll a garázsában még az sem aki számlát akar kiutalni. Mert én akarok még! Evezni akarok, evezni fogok és gyűjteni az élményt! Hiába egyezik hétvégén a hatalom az életem megkeserítésével, meg fogom mutatni! Mert képes vagyok rá. Mert el vagyok szánva! És a többiek?
Meddig lehet az érmeket maranellóba üldözni?
|